- Jaj, gyerünk már! - morogtam miközben próbáltam felvinni a lépcsőn egyik kezemben a babakocsit, a másikban pedig a kis Bonniet, nyakamba akasztva még vagy két táskával. A lift elromlott és mire újra működőképes lesz, addig háromszor felmegyek. Az egyéves kislány az ölemben bömbölt a cumija után, amit már nem voltam képes odaadni neki, csak ha kinőtt volna mégegy kezem, amivel kikotorászom a táska legaljáról, bár fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda, mikor mindig Bonnie szájában, esetleg kezében van. - Ne sírj már még te is, könyörgöm... - kérleltem nyöszörögve a kicsilányt, aki csak hatalmas, könnyes, zöld szemeivel nézett rám. Pont, mint az anyja.
Sikerült felcipelnem az első emeletre, mire totál leizzadtam. Már csak négy emelet és fent is vagyunk. Bíztattam magamat bólogatva. Már épp készültem tovább vinni, mikor egy magas valaki mellém lépett.
- Hagyd csak, majd én. - szólalt meg nyugodtan és csendesen a kislányhoz képest, -aki, megjegyzem, még mindig sírt-, majd felkapta a babakocsit, mintha pihe könnyű lenne és megindult vele a következő szintre. Tátott szájjal figyeltem a jelenlegi Superman-ünket, még Bonnie is befejezte a nyávogást és mosolygós arca váltotta fel az előbbi könnyes tekintetét.
- Na mi van? - néztem rá - Csak nem a szuperhősök jönnek be? - kérdeztem tőle, mire ő csak felkacagott, majd megindultam a megmentőnk után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése