Fourth

   Egymás után jártuk az orvosokat, de mindegyik ugyanazt mondta. Hölgyem, ön terhes. Mosolyogva intézte hozzánk szavait minden egyes nőgyógyász, amit már eddig is tudtunk, de minden alkalommal csak jobban tudatosult bennünk a tény. Marilyn várandós. És hogy ennek  örültünk-e? Megsúgom. Egyáltalán nem. Sem az időzítés, sem a hely, sem a körülmény, sem a személy nem megfelelő. Az apáról már ne is beszéljünk...
   Mivel Marilynnek nincs barátja, ezért elég érdekes lenne két fél nélkül összehozni egy gyereket, így valaki csak kellett hozzá. Hogy ki? Emlékezzetek vissza a bulis estére. Na, dereng már, ugye? Annak a szemétládának az utódja van barátnőm méhében. Visszaemlékezve semmi feltűnő nem volt rajta. Egyszerű fehér ing, fekete nadrág és sportcipő, festett barna haja néhol rakoncátlanul szemébe hullott, szeme pedig akkor is mosolyra bírta arcát, mikor komolynak kéne lenni. Még lehet én is bedőltem volna neki, ha épp máshol találkoztunk volna.
   Kissé félve, de mégis biztosan újságoltuk el a nagy hírt Chan asszonynak, aki az "Én megmondtam!" fejjel reagálta le, de rögtön ujjongani is kezdett, hogy "dédunokája" születik. A másodikok, egyben utolsók, a szüleim voltak, akiknek elmondtuk a hírt. Másnak már nem volt kinek, ugyanis Marilyn árva volt. Még egész picike volt, mikor bekerült az árvaházba, ahonnan csak felnőtté válása jöhetett ki. Egyik rokonát sem ismerte. Mind hárman a gyerek apja felől érdeklődtek, majd miután elmondtuk annak kis történetét, hát hogy is mondjam. Nem igazán örültek az apa kilétének, csakúgy, mint mi sem. Mondhatni leitatta, felcsinálta és hazahozta. Egy szóval kihasználta. Kiélte vágyait, majd tudva mit is tett, bűntudatból és naivságból hazahozta, nehogy még felnevelje, vagy legalább fizesse a gyerektartást. Olyan jól elvoltak azon az estén, hogy még egymás nevét sem tudták, pedig most jól jönne, hogy felkutassuk. Se a neve, de még a címe sem volt kezünkben, hogy megkeressük azt a szerencsétlent. Anyáék egyből azt akarták, hogy menjünk haza, de elleneztük. Chan néni mindenben segített, eddig is mindig megtömött minket finom ételeivel, de most elhalmozott velük Marilyn miatt. Szüleim továbbra is küldték a pénzt, ahogy eddig is, csak most már többet, ugyanis fel kell neveljünk egy gyereket. Aha, mi. 


     - Myungsoo szemszöge -

4 hónap múlva
   Reggel hat van. Már megint fel kell kelni, elkészülni és munkába menni. Ebből áll ki minden egyes napom mióta befejeztem az egyetemet, pontosan egy éve. Azt se tudom mikor aludtam ki magam utoljára. Újságíró vagyok a szöuli napilapnál, ahova csakis a kíváló jegyeim és írási tehetségem miatt kaptam helyet. Mint neve is mutatja, naponta kiadunk egy-egy újságot, ami nagyon sok munkával jár. A napom nagy részét az irodában töltöm, vagy ha nem ott akkor itthon, de mindenképpen írnom kell. Apám azt akarta, hogy jogász legyek, amit "el is végeztem", majd mikor meglátta mit ír a megkapott diplomámon kissé kiakadt. Mindig azt kellett tennem, amit ő mond és akar, ezen pedig változtatni akartam. Az a nap nem happy end-ként végződött, hanem egy örökre szóló veszekedéssel apám és köztem. Azóta nem is beszélünk.
   Az irodába érve a már bent lévők felkapták rám fejüket, de mikor látták, hogy csak én vagyok, hanyagul vissza merültek előbbi dolgukba és újra szorgos munkássá váltak, mint a hangyák. Egyetlen fej maradt fent, nem másé volt, mint egy gömbölyű, alacsony emberé, aki közeledni kezdett felém.
   - Myungsoo, jó reggelt! - üdvözölt és összecsapta tenyereit.
   - Főszerkesztő Úr! - hajoltam meg mélyen, ugyanis még mindig ő adja a munkát.
   - Ó, milyen fáradtnak tűnsz - állapította meg - Alszol te rendesen? Vagy nem is az alvással van gond? Barátnő fárasztott ki az este, igaz? - nevetett fel sokat sejtően - Vagy nem fárasztott ki senki, ez a baj... - szomorodott el. Tiltakozni sem volt időm monológja közben, ugyanis folyton csak mondta és mondta. Mivel nem tudtam leállítani inkább csak nevetve szerencsétlenségemen, lehajtottam fejemet és vártam míg befejezi. - Na jó befejezem - komolyodott el, mikor látta, hogy nincs kivel viccelődni - Lenne számodra egy nagyszerű feladatom, fiam! - csettintett - Ma jön egy csapat egyetemista a média szakról, őket kéne közbevezetni és megmutatni nekik, hogy mennek itt a dolgok. Úgy gondolom testhez illő lenne.
   - Főszerkesztő úr, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne... - próbáltam tiltakozni tarkómat vakargatva.
   - Bízok a képességeidben, Kim Myungsoo - mutatta fel hüvelykujját - 11-re itt lesznek, fighting! - bíztatott, majd megveregette vállam és dolgára is ment. Na örülök. Most egy temérdek "semmi nem érdekel" jön ide, akinek magyarázhatok majd oda meg vissza, mert nem fognak figyelni. Idegesen csaptam le asztalomra válltáskámat.
   Mire kettőt fordultam már itt is voltak a kölykök, na nem mintha sokkal idősebb lennék tőlük, de azért mégis meg kell különböztetni őket magamtól. Az unalmat mutató képek között szemet szúrt egy igen ismerős arc. Természetes szőke haja kitűnt a sok más fekete közül, zöld szeme pedig, mint a macskáé, világított. Bámulásomat észrevette, ami következtében ő is elkezdett engem nézni, majd pár másodperc múlva mosolyogva integetni kezdett. Zavart nézésemet egy fiú zavarta meg.
   - Öhm...még ma körbe is vezetsz? - micsoda tiszteletlen kis dög. Szemem forgatva álltam két lábra, ugyanis eddig asztalomnak voltam dőlve.
   - Menjünk.. - sóhajtottam és elkezdtem az idegenvezetést, ami közben számtalanszor próbált közelebb kerülni a szomszéd lány, de nekem nem igazán volt kedvem most vele traccsolni és olyan kérdéseire válaszolni, mint például: "Te itt dolgozol?" "És mióta?" "És miért?". Inkább kerültem.
   Mire vége lett kitűzött feladatomnak, a leány újra megakart kaparíntani, de megjelent szemem előtt kedvenc zöld inges, lila nyakkendős, 70'es éveket megszégyenítő szemüveget viselő munkatársam, Jikwon.

   - Hivat a főszerkesztő. - vigyorgott képembe. Én kaptam is az alkalmon és futottam az említett többiektől elkülönített irodájába. Két kopogás után hallottam egy "szabad"-ot, ami arra utalt, hogy bemehetek.
   - Áh, te vagy az? - fordult meg gurulós székével és minden figyelmét rám fordította - Ülj le, kérlek. Mint tudod Japánban is vannak összekötőink és Tokióba lenne egy állás az ottani egyik nagy bevételű újságnál. Ki kell helyezzek egy embert oda, aki kb. másfél évig ott fog dolgozni. Mit gondolsz kit küldjek? - dőlt előre az arcomba és suttogva beszélt, hogy ne hallja meg senki sem.
   - Hümm - gondolkodtam erősen kérdésén - Lehetne mondjuk Hyorim noona, ő már több mint tíz éve itt dolgozik, megérdemelné. Vagy JiTae hyung, - ugrottam meg hirtelen a lelkesedéstől - mostanában ő is nagyon sokat dolgozik... - a főszerkesztő úr csak ingatta a fejét.
   - Nem, nem, nem - mondogatta - Én egészen másra gondoltam...rád, Myungsoo.
   - Tessék? - kérdeztem vissza.
   - Azt szeretném, hogy te menj el Japánba. - mosolygott rám - Reggel indul a géped, remélem betudsz egy délután alatt pakolni. Sok sikert fiam! - ezt pedig vehettem az elköszönésnek.
   Örültem is, hogy mehetek, mert változásra vágytam. De mi lesz Chan asszonnyal? Állítólag a két szomszéd lány segíteni szokott öreganyámnak, úgyhogy remélem vigyázni fognak rá míg távol leszek. Miután bepakoltam, úgy gondoltam átmegyek Chan asszonyhoz, mert nagyon sokáig nem fogunk találkozni és kitudja mi történik addig. Az élet kiszámíthatatlan. Hosszas szorongatásom után sem nagyon akart elengedni, de mondtam neki, ha most megfojt, akkor nem lesz ki utazzon. Még utoljára, -legalább is egy hosszú ideig utoljára-, ettem az isteni főztjéből és hazamentem, hogy ki legyek pihenve másnapra. Izgatott voltam, hogy egy ilyen dologgal bízott meg seongsaengnim, de egyben boldog is. Végre történik valami érdekes az életemben.


     - Joyce szemszöge -

   Már otthon tevékenykedtem a konyhában, mikor megérkezett Marilyn.
   - Úristen! Képzeld mi történt ma! - annyira látszik, hogy újságíró akar lenni.
   - Képzelem! - mondtam, miközben leültem mellé az asztalhoz, két mutató ujjamat halántékomra tettem, szemöldökömet pedig összehúztam, mintha menyire koncentrálnék.
   - Szerinted ez vicces? - nézett rám idegesen.
   - Jóvanna, anyuka, nem kell felkapni a vizet! - tettem fel kezeim védekezés képp. Most túlerőben van, még a végén megverne.
   - Jahj - sóhajtott fel fájdalmasan - Tehát! - kezdett bele - Ugye ma voltunk megint látogatni egy újságírói irodát és nem találod ki volt ott. - nézett rám már újra jó kedvűen.
   - Csak nem Kwon Jiyong? - tátottam el a számat.
   - Persze, Barack Obama... - forgatta a szemét.
   - Tudom már! - álltam fel a székről - Ryan Gosling volt ott és várt rám - álmodoztam - csak épp te mentél - fintorodtam el.
   - Na tudod mit? Befejeztem veled - próbált felállni és elmenni, hogy még a közelemben se legyen, de karjától visszahúztam nevetve. - Utoljára kezdek neki! - tette fel mutató ujját. - A szomszéd ott dolgozik - suttogta.
   - Chan aszonny? - kerekedett el a szemem.
   - Te most tényleg ilyen hülye vagy vagy csak teszed magad? A másik szomszéd, a srác, Myungsoo.
   - Myungsoo egy újságíró? - néztem nagyot.
   - Nagyon úgy tűnik - dőlt hátra büszkén, mintha ő lenne Sherlock és épp most oldott volna meg egy ügyet.
   - Semmit sem kérdezünk, mégis megtudunk róla ezt-azt. - mosolyogtam, Marilyn csak bólogatva értett egyet kijelentésemmel.

Third

   - Tehát akkor mi a legfontosabb? - kérdezte ma már századjára professzorunk.
   - A vendégek. - válaszolt kórusban a második évfolyam fiataljai mérhetetlen unalommal hangjukban, köztük én is ott voltam.
   - Helyes. - vigyorgott büszkén ránk a negyvenes éveiben járó férfi, aki tökre kedves, de amikor kell, akkor bekeményít. - Akkor hétfőre várom a beszámolókat! - kiáltott még utánunk, mert már a fél társaság az ajtón kívül volt, a beáramló embereket kissé elsodorva.
   Mint már mondtam vannak gyakorlati napok az egyetemnek köszönhetően és hát ez is egy ilyen nap volt. Az egyik egyetemet támogató szállodához látogattunk ma el és a vendégek kéréseit kellett teljesítsük. 
   A hosszú, este kilencig tartó nap után végre az utcákon tudhattam magamat, ami egyenesen haza vezetett. A hőmèrsèklet teljes mèrtèkben megegyezett avval az időjáràssal, ami kellett legyen október vègèn. Màr a szèl is jobban fújdogált és az eső is nagyobb lendülettel csapott le az emberekre. Pontosabban rám is. A legtöbb utcán közlekedő rohanva pròbàlt menekülni az eső elől, mintha annak nagyobb hatalma lenne, mint bàrmi másnak. Én teljesen nyugodtan mentem, hiába esett nem zavartattam magamat, talán mèg élveztem is. A "sètàlàs az esőben" című kiadásom után, beértem a tömbhàzunk előtèrjèbe, majd feljutottam a megfelelő emeletre. 
   Chan asszony ajtaja kivolt nyìtva és egy magas ember állt kìvűl, csendesen diskurálva a bent lèvővel. Mikor közelebb mentem, -ez pàr lèpès volt- észrevettem, hogy aki kint áll az a szomszéd srác, nevèn Myungsoo, aki hatalmas mosollyal az arcán beszèlgetett Chan asszonnyal. Ràmnèzett pajkos mosolyával, amit mèg nem láttam tőle, de nem kellett volna sokáig örülnöm, mert abban a pillanatban komolyra váltott az arcmimikàja és rögtön el is köszönt a bentitől. Most nem tudom, hogy az ázott kutya kinézetem rèmìtette el vagy egyszerűen nem bír és inkább elmegy. Bekell szerezzek egy esernyőt nagyon sürgősen. 
   - Ò, drágám! Hàt te is itt vagy? - pillantott meg az öreg hölgy, aki karomat elkapva hùzott közelebb, hogy megtudjon ölelni - Myungsoo épp most távozott elég sietősen, nem találkoztatok? - kérdezte miután kiszorította belőlem a lelket is.
   - Öhm... - nem szeretek másoknak hazudni, főleg nem neki, de ha elmondom, hogy mèg köszönni sem voltunk képesek egymásnak, akkor megint elkezdi mondani: "Barátkozzatok!". Két hete mást sem hallok, mikor idejövök. - ...nem. Jött màr a szerelő, akit ìgèrtek? - gyorsan tereltem a tèmàt.
   - Igen - mondta lehangoltan, amit nem értettem - Azt mondta, hogy màr nem lehet rajta segíteni, csak ha veszek bele egy új alkatrészt, ami mellesleg nagyon drága vagy vàsàrolok egy új mosògèpet, ami mèg dràgàbb. De szerencse, hogy van nekem egy ügyes "kisunokàm" - mosolygott végül - Myungsoo épp benézett ma és elmeséltem neki, ő pedig valami csoda folytán megjavította és lám màr megy is - nevetett fel - Nagyon okos fiú.
   - Valòszìnű. - mondtam egyetértően. Hogy ebben az emberben van jó is? Ki gondolta volna...
   - Hogy-hogy nincs veled Marilyn? 
   - Nem érzi jól magát, se suliba, se dolgozni nem ment.
   - Szegènykèm. - szomorodott el - Főztem egy kis hínár levest, gyere vigyél belőle neki. Tudom, hogy nagyon szereti.
   - Ő mit nem szeret, Chan asszony? - kérdeztem, majd egyszerre nevettünk fel.
 
   Kiabálásom teljesen bejárta a ház minden egyes kis részét, miután beértem otthonunk ajtaján.
   - Megjöttem! Hol vagy?
   - Fürdő. - hallottam egy egész erőtlen hangot, amitől megijedtem. Igaz nem történt semmi vele?
   - Mi a baj? - kérdeztem tőle, kezemet hátára simítva, miután befutottam az említett helyre. Épp a wc-be hajolva találtam rá.
   - Most hánytam ki a belemet is. És fáj a fejem. És a hátam is. - nézett fel, de épp csak szemembe nézett már vissza is hajolt és újra tett egy adaggal a vécécsészébe. Ez így nem lesz jó.
   - Ha holnap is ilyen rosszul leszel, elkéne menned az orvoshoz.
   - Dehogyis. Ez csak egy kis gyomorrontás. - felállt és a kagylóhoz ment, hogy megmossa arcát.
   - De én is ugyanazokat ettem, mint te. Akkor én is beteg kéne legyek, főleg nekem még gyengébb is a gyomrom. - értetlenkedtem - Hoztam Chan asszonytól a kedvenc levesedet. Próbálj meg enni egy kicsit belőle. - ezzel magára hagytam, hadd mosakodjon meg nyugodtan.
   Marilyn épp akkor ért a konyhába, mikor kikészítettem a levest két külön tányérba. Leült szokásos helyére, ami a velem szemközti szék volt és lassan belemerítette a kanalat a híg ételbe, majd szájához emelte és lenyelte. Mozdulatlanul ült, aztán pár másodperc elteltével felpattant a székről, amit sikeresen felborított, és az Olimpiát biztos megnyerve futott a fürdőbe, hogy újra megetethesse a wc-t. Azt hiszem ma már én sem eszem semmit. Mondtam magamban és odébbtoltam az tányér ételt.
   - Mi lenne ha átmennénk Chan asszonyhoz kérni valami gyógyszert? - tettem fel a kérdésem fürdőben dolga elvégzése után.
   - Ilyenkor bepofátlankodni?
   - Ez most vészhelyzet. - próbálkoztam.
   Marilyn meggyőzése után már a szomszéd ajtóban is álltunk, bár nem volt olyan könnyű odáig eljutni. Barátnőm karját fogva próbáltam segíteni, de ő inkább felháborodva ment tovább.
   - Magamban is tudok menni! - morogta.
   - Jóvanna!
   - Elnézést, hogy ilyenkor zavarunk, Chan asszony, de Marilyn még mindig nincs jobban. Esetleg nincs egy hányás elleni gyógyszere? - kérdeztem a legkedvesebben, mikor a pótnagymamánk álmos lénye jelent meg a mindössze pár centire kinyitott ajtóban. Nem rég voltam nála, de azóta ő már elaludt.
   - Aranyom! - ijedtében rögtön kiment minden álmosság szeméből - Hát persze! Gyertek be! - invitált beljebb és elkezdett az egyik szekrényben kiszedni mindent. - Ez kell hasson. - ránézett Marilyn lehajtott fejére - Nézz csak rám - mondta és vissza is húzta a kinyújtott kezét a fájdalom ölő tárggyal.
   A lakótársam felnézett a tőle jóval idősebbre, de most nem az a mindig mosolygó, zöld szemű lány volt, hanem egy meggyötört arc nézett vissza. Chan leült mellé egy sejtelmes mosollyal az arcán és megsimította a lány hátát, csakúgy mint én nemrég.
   - Mondd csak - kezdte - Mikor kell beteg legyél? - MI? Csak álltam ott semmit sem értve és várva a lány válaszára.
   - Tudja a fran... - belekezdett, de be is fejezte észrevéve, hogy most nem velem beszélget, hanem egy időssel, így inkább elkezdett számolgatni ujjain - Körülbelül ezelőtt egy hete, bár nem szoktam észben tartani - legyintett hanyagul.
   - És voltál együtt férfival? - tette fel újabb kérdését.
   - Mi van? - akadtunk ki egyszerre.
   - Közösültél valakivel nemrégiben? - átfogalmazta kérdését, mintha nem értenénk tartalmát, de nagyon is tudtuk, hogy mi is van. Ezzel a kérdéssel mindketten megvilágosodtunk.
   - Nem... - válaszolt kissé félénken, ezzel ellenkezőjét mondva annak, amit akart hallani öreganyánk. De azt hiszem nem csak mi, de ő is tudta, hogy ez nem így van. Marilyn és én is tudtuk a csúf igazságot, de nem mertük még magunknak sem bevallani még akkor, azon az estén, abban a pillanatban.
   - Jobb lesz ha minél hamarabb elmész egy orvoshoz. - tanácsolta kuncogva.
   Visszamenve lakásunkba, nem szóltunk egymáshoz, túlságosan is felemésztett minket az egész helyzet. Épp csak jó éjszakát kívántunk egymásnak és evvel befejeztük mára a beszélgetést.

   Másnap reggel Marilyn már jobban volt, de mégsem volt kedve betolni a seggét az egyetem területére. Magamban vergődtem át magam a reggeli sok emberen, akik az utcán voltak, munkába vagy iskolába indulva. Az egyetemre érve rögtön eszembejutott otthoni problémánk, ami megváltoztatta az egész napomat. Nem tudtam másra figyelni csakis arra, hogy most mi lesz. Egyáltalán nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Próbáltam magamnak bebeszélni, hogy nem, az nem lehet.
   Épp a professzorommal diskuráltam a beadandó beszámolóval kapcsolatban, amikor megszólalt a telefonom.
   - Elnézést. - kértem bocsánatot beszélgető társamtól, majd odébb álltam, hogy feltudjam venni az idegesitő hangot kiadó tárgyat, ami már mindenki figyelmét felkeltette.
   - Igen? - szóltam bele.
   - Gyere haza! - ennyit mondott Marilyn, de nem is érdekelt több, fogtam magam és elkezdtem futni a kijárat felé. Nem tudtam mit akarhat mondani, de mintha egész nap e hívásra vártam volna. Lehet azt akarja, hogy rosszul van, lehet csak annyit, hogy vigyek neki egy csokit, vagy elfogyott a só. De én mégis mentem.
   - Cooper, még nem fejeztük be! - kiabált utánam tanárom, de nem érdekelt.
   Tíz perc sem kellett és már otthon is voltam. Beérve a lakásba totál kimelegedve keresni kezdtem hol is van, míg megtaláltam a kanapén ülve. Megálltam az ülőgarnítúra mellett és vártam. Nem zavartatva magát lassan fordult meg felém, majd egy halvány mosoly kíséretében hozzám szólt.
    - Terhes vagyok.

Second

 

   A következő napot már nem tölthettük lazsálással, ugyanis nem csak az egyetemre kellett mennünk, hanem dolgozni is. Mindig úgy próbáljuk beosztani az időnket, hogy félnapot az iskolával tudjunk foglalkozni, a másik felét pedig munkával töltjük. Az innen-onnan megmaradt időt önkénteskedéssel használjuk ki, mert hát ez volt a cél, nem de? De a hétvégénk az mindig szabad. 
   A munkát még akkor vállaltuk, mikor idejöttünk, a megélhetés miatt. Az egyik csoportvezető az önkéntesektől ajánlotta nővére kávézóját, ahol pincéreket kerestek, ez pedig kapóra jött. Elég sablonos egy munka, de hát szerintem minden egyetemista ezt, vagy hasonló munkát vállal, ugyanis most még nem arra törekszünk, hogy ez legyen álmunk munkája, most még a legfontosabb a pénz. Pontosan, a pénz. Segítenek a szüleim, de nem várhatok el mindent tőlük, mert ez már nem egy egyhetes osztálykirándulás, ahova elküldenek egy kis zsebpénz kíséretében, hanem ez már a való élet. Itt pedig napról-napra megkell élni, a tandíjakra a pénzt félretenni, számlákat kifizetni, az ennivalót megvenni, és egyéb más szükséges, el nem hagyható dolgot beszerezni, úgy, mint bármelyik más felnőtt. Független attól, hogy még "iskolába" járok.
   Az elmúlt egy év önkéntesség során találkoztam öregekkel, árva gyermekekkel, de még Down-kórban szenvedőkkel is. Először tökre bevoltam parázva, hogy milyen is lesz ott, tudva, hogy ők másak, nem csak fizikailag, de szellemileg is. De egy idő eltelte után megszoktam.
   És akkor hadd beszéljek az egyetemről is egy kicsit. Én a Nemzetközi szállodamenedzsment szakirányon vagyok, míg Marilyn média-szakon van. Egyszer még nagy újságíró szeretne lenni. Egyszer. Mindketten angol nyelven végezzük, de emellett koreaiul is tanulunk. Az a jó az egészben, hogy gyakorlati része is van neki, vagyis amíg én szállodákba, hotelekbe járok, hogy leellenőrizzem tudásomat, addig barátnőm újságírókkal találkozik, tippeket kap, nyomdákat látogat meg.
   A mai napunk sem változott a többitől. Felkeltünk, elvégeztük reggeli teendőinket, bementünk az egyetemre, végigültünk pár órát, és az utolsóból kicsit lecsípve szaladtunk a kávézóba. Gyorsan átvettem kinti ruháimat egy ingre, fekete szoknyára és egy kávébarna kötényre, melynek sarkában rajta van a kávézó logója. Tök jó hangulata van az egész helynek, ha nem dolgoznék itt, akkor is biztos betévednék ide néha egy kávéért vagy egy sütiért.
   Vannak törzsvendégeink, akiket már meg sem kérdezünk, hogy mit kérnek, csak mosolyogva bólintunk feléjük és már visszük is a megszokott rendelést. De mindennap jönnek új arcok is, akiket szívesen fogadunk és szolgálunk ki, még akkor is, ha az a valaki kissé ellenszenves vagy eleve sugárzik róla, hogy egy paraszt, és úgy is viselkedik.
   - Bírod még? - a pultra lecsapva tálcáját, majd fejét a falapra téve mondta Marilyn, miután kiszolgálta az utolsó vendéget is.
   - Bírom, vagy nem, már mindegy... - felemelte fejét és értetlenül nézett rám - Kilenc óra van. - közöltem vele, de még így sem értette - Kilenc óra, mára ennyi, megyünk haza. Tudod otthon, ahol alszunk, meg eszünk, na érted.
   - Már ennyi az idő? - esik le neki végre.
   - Ma én kell zárjak, letörlöm az asztalokat és már mehetünk is.
   - Várj, segítek, úgy hamarabb készen vagyunk. - mondta és már oda is állt egy asztal mellé.
   Minden nap más valaki zár és mikor ránk kerül a sor akkor megvárjuk egymást, úgy is egyhelyre kell hazamennünk. Miután megtettük a rámbízott feladatot, átöltöztünk és már kint is voltunk.
   - Olyan éhes vagyok - nyafogott mellettem Marilyn, miközben hasát fogta, mintha ezzel megállíthatná a gyomorkorgását.
   - Mindjárt otthon vagyunk és keresünk valami kaját. - nyugtattam.
   Belépve a tömbházba, Marilyn a lifthez futott és megnyomta a gombot, hogy minél hamarabb felérjünk a nyugalmat adó otthonunkba, együnk és végre lefeküdhessünk, evvel befejezve a mai napot. 
   Az ötödik emeletre érve észrevettük, hogy a mellettünk lévő ajtó alól fény szűrődik ki, ami igen fura. Ezen az emeleten összesen négy lakás van: van a miénk, ezzel szemben van egy lakás, ahol egy srác lakik, mellettünk egy öreg néni van, Chan asszony, és vele szemben pedig egy üres panel. Chan asszonyt nagyon szeretjük, és úgy gondolom ő is minket, ha süt valami finomat rögtön áthív, hogy együnk belőle. Ha esetleg segíteni kellett neki, egyből vállaltuk, mivel már öreg volt és magában lakott.
   Tehát még mindig ott álltunk az ajtója előtt és érdeklődve figyeltük, mikor fog történni valami, ugyanis ilyenkor pótnagymamánk már aludni szokott. Egy pár perc múlva minden bátorságomat összeszedve bekopogtam. Remélem nem betörő van bent... Bár az nem kapcsolna villanyt. Észben fejen csaptam magamat okosságom miatt. Ügyes vagy Cooper.
   - Na végre már, hogy itt van, maga gazfickó! - kiabálva nyitott ajtót. - Jaj, drágáim, hát ti vagytok? - váltott át sokkal kedvesebb hangra.
   - Miért, kire tetszett számítani? Meg milyen gazfickó? - kérdezte Marilyn idegesen, kezével hadonászva.
   - Jól van Chan asszony? Nem történt semmi baj? - tettem fel kérdéseimet mostmár én is és beljebb lépve megfogtam az öreghölgy kezét.
   - Dehogyis! - legyintett - Nincs semmi bajom aranyaim - mosolyogott.
   - Akkor mi a gond? - már nyugodt hanggal kérdezte Marilyn.
   - Elromlott a mosógépem és hívtam egy szerelőt, akit már délután öt óra várok, de még mindig nem jött - mérgelődött csípőre tett kézzel.
   - Hívjunk esetleg mi valakit? - próbáltam kedvesen hozzászólni, megfogva a karját, hogy egy székhez húzzam, hadd üljön le rá.
   - Nem, nem kell kedveskéim - mosolygott - Mindjárt el is felejtem! - csapott homlokára - Gyertek, egyetek egy kis ddeokbokkit - ültetett le rögtön minket helyére és elénk helyezett egy-egy tányért egy jó nagy adag étellel.  - Gondolom nem sok mindent ettetek ma, igaz? - nevetve borzolta össze hajunkat, mintha csak a hat éves unokája lennénk.
   - Igaz - mondta Marilyn és lenézett a tányérra - Azt hiszem átvisszük és otthol fogjuk megenni, hogy ne zavarkodjunk tovább, már késő van, a tálakat meg majd visszahozzuk.
   - Úgy van! - helyeseltem - Tessék lepihenni, holnap pedig majd megoldjuk, rendben? - mosolyogtam az öreg nénire.
   - Hát ma mindenki csak így itt hagy? - kérdezte értetlenkedve. - Először a szerelő, aztán Myungsoo jött, neki is adtam egy tállal, mert ha nem lennék valószínű egyikőtök sem enne rendesen. - rázta meg fejét - De ő is csak jött, aztán már el is ment, bár eléggé fáradtnak tűnt, főleg mostanság. Most meg ti is csak így elmentek. Ezek a mai fiatalok.
   - Milyen Myungsoo? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
   - Hogy-hogy milyen? - kiabált rám, amitől kissé nagyon megíjedtem. Nem szokott ideges lenni, kiabálni főképp nem, csak ha nagyon kiakasztja valami, ami most megtörtént. - A szemközti lakásban élő Myungsoo. Az a rendes, jólelkű, aranyszívű fiú. Ti pedig még a nevét sem tudjátok.
   - Ja, hogy Myungsoo-nak hívják... - gondolkodott el barátnőm. - Tényleg nem tudtuk, annyira nem szoktunk beszélgetni, talán még köszönni sem... - nézett le Marilyn.
   - Ti hárman olyanok vagytok nekem, mint az unokáim, de mégsem vagytok jóban. Milyen érzés ez egy nagymamának? - kérdezte tőlünk fennhangon.
   - Rossz? - kérdeztem vissza nagyon halkan, nehogy mégjobban kiakadjon.
   - Aish! Na menjetek - terelt minket az ajtó felé - Jó étvágyat lányok és barátkozzatok! - dorgált meg minket még utoljára.
   - Köszönjük szépen! Jó éjt! - intett vissza Marilyn.
   - Jó éjszakát, Chan asszony! - köszöntem én is.
   - Nektek is lányok! - mosolygott ránk az ajtóból, majd bezárta. Legalább nem haragszik.
   - Megtudtuk a nevét! - vigyorgott barátnőm, miközben a mi ajtónkhoz sétáltunk.
   - Sok mindent nem érünk vele. - nevettem fel a kulcskeresés közben. Megint sötét van, de most én keresem a bejutáshoz szükséges eszközt.
   - Tényleg durva, hogy eddig még ennyit sem tudtunk, pedig már egy éve itt vagyunk.
   - Miért? Talán ő tudja a mieinket? - kérdeztem vissza kapásból, majd lehúztam a cipőmet és elvettem Marilyn kezéből a tányérját, mert neki hosszadalmasabb míg leveszi.
   - Jogos. - mosolygott, miután ő is megvolt, az asztalhoz ment és már neki is látott a kajának.
   - Neked is jó étvágyat! - szóltam hozzá, hogy vegye észre mohóságát.
   - Ja, igen, jó étvágyat! - mondta teli szájjal.

First

 A nevem Joyce Cooper és Austráliából érkeztem Koreába kb. egy éve, Marilyn Wilson társaságában. Úgy hallottuk, hogy indul egy önkéntes csoport külföldiek számára, ahol bíztosítják a szállást. Nem sok, de ez is valami. E mellett pedig nemzetközi egyetemre jártunk és munkát vállaltunk. Mindeközben pedig nagyon keményen tanultuk a nyelvet. Hogy sok-e? Mondhatni. Épp ezért indultunk el azon az éjszakán kicsit kikapcsolódni, bár még csak egy hónapja kezdődött meg a második év a suliban, máris fáradtak vagyunk.
   Éppenséggel nem úgy végződött az este, ahogy azt mi gondoltuk.
   - Kész vagy? - kérdeztem az ajtóban állva, miközben Marilynt vártam, hogy elkészüljön.
   - Egy perc - kiabált ki a lakás túlsó végéről. Na nem mintha olyan nagy lenne: van egy konyhánk egybe a nappalival, egy fürdőnk és egy-egy szoba fejenként. De mire is kéne nekünk nagyobb?
   - Ezt mondtad tíz perce is - énekeltem neki.
   - Szerinted melyik cipőt vegyem fel? - jött ki. Rá se nézve válaszoltam neki.
   - A pirosat. - sóhajtottam.
   - De ez két fekete cipő. - mondta grimaszolva.
   - Akkor a jobboldalit.
   - Nekem vagy neked jobb?
   - Neked.
   - Nekem a másik jobban tetszik. - és ekkor már nem bírtam tovább, inkább kimentem az ajtón.
   - Kint leszek. - kiabáltam még utána, de még hallottam egy ''Most melyiket vegyem fel?'' mondatot. - A zöldet. - válaszoltam fintorogva, de inkább csak magamnak.
   - Tessék? - hallottam meg egy igen fáradt férfi hangot, amely az előttünk lévő ajtóból jött.
   - S-semmi, semmi. - először megíjedtem, hogy ki szólalt meg, mert már sötét volt, aztán rájöttem, hogy csak a szomszéd, aki valószínűleg a kulcsát kereste, de a sötétben nem igen lelhette.
   Mivel Marilynt még várni kellett, így a kapcsolóhoz mentem, hogy csináljak egy kis fényt. Miután kivilágosodott az ötödik emelet, a szomszéd megis találta a keresett kulcsot és már a zárral ügyködött.
   - Szívesen. - mondtam. Úgy gondoltam legalább annyit mondhatna, hogy "Köszönöm", ha már miatta kapcsoltam fel.
   - Kössz. - motyogta és már bent is volt.
   - Te magadban beszéltél? - kérdezte barátnőm, mire csak legyintettem, ezzel pedig le is zártam a témát.
   - Hová is megyünk pontosan? - tettem fel a kérdést mikor kiléptünk a liftből.
   - Timothée mondott egy címet, állítólag jó kis hely - csak bólogattam és elindultunk a már kissé szeles, sötét éjszakába.
   Timonthée egy csakúgy külföldi fiú, ő Franciaországból jött, ugyanolyan szándékkal, mint mi. Ő is önkénteskedik és egyetemre jár. Egész jól kijövünk vele.
   Elég nagy helynek tűnt már kívűlről a klub, ami a Queen nevet kapta. Sorba kellett állni a belépőért és még a személyinket is megkellett mutatnunk, hogy betöltöttük-e már azt a bizonyos felnőtt kort.
   Mire beértünk, már nagyon jó hangulat volt. Volt aki ivott, volt aki a cigit választotta, volt olyan aki inkább táncolt, bár az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően az már csak ugra-bugrálás volt.
   - Na, mit csináljunk? - lökött oldalba Marilyn.
   - Igyunk. - mondtam kicsit hangosabban, kezemet felnyújtva, mire csak felnevettünk.
   Annyira nem vagyok oda az alkoholért, de néha jól esik meginni valamit. A bár részleghez mentünk, ahol leültünk és kértünk valamit, miközben odajött hozzánk pár fiú, esetleg férfi, hogy nem iszunk-e meg velük valamit, de mindegyiküknek nemet mondtunk. Kinek van most kedve ezekhez? Úgyis mind csak egyet akar.
   Körülbelül a harmadik pohár koktélunkat fogyasztottuk, beszélgetve közben, mikor észrevettem, hogy egy férfi nagyon néz minket, legfőképp Marilynt, aki háttal ült neki.
   - A hátadnál van valaki és meglehetősen elég feltűnően bámul - mondtam, miközben ittam az italomból ne legyen feltűnő, hogy mit mondtam. Még a végén tud szájról olvasni.
   - Hol? - kérdezte és rögtön megpróbált fordulgatni, hogy meglesse, de visszarántottam.
   - Mit csinálsz??? Normális vagy? - borultam ki. - Azt akarod, hogy idejöjjön?
   - Ja, nem - mondta és ivott egy kortyot - csak kivánc...
   - Már késő - mondtam tátogva és kiittam az utolsó cseppet is a pohárból, mikor megláttam, hogy közeledik.
   - Jó estét, hölgyeim! - köszöntött minket udvariasan.
   - Jó estét! - mondtuk egyszerre. Marilyn halványan elmosolyodott, de tőlem nem kapott semilyen kedvesebb pillantást.
   - Kérnék még egy pohárral. - intettem a pincérnek, ki csak bólintott.
   - Megakartam hívni a hölgyeket egy italra, de mivel az egyik már kért magának, így csak az egyiket fogom. - mondta mosolyogva, majd a mondat második felénél már Marilynre nézett.
   - Sajnos, nem fogadhatja el.. - szóltam közbe, de a lány gyorsan közbevágott.
   - Rendben, ma már sok mindenkinek mondtam nemet, de mostmár nem érdekel. - egyezett bele, mire én csak nevetve megingattam fejem. Bevallom, nem nézett ki rosszul a srác, de nem azért jöttünk, hogy felszedjünk valakit.
   Miután Marilyn megkapta italát, átültek egy asztalhoz, ahol csak ketten voltak és elkezdtek beszélgetni, én meg magamra maradtam. Úgy gondoltam nem ártana egy kiss friss levegőt szívni, így megpróbáltam átfurakodni magamat a tömegen, ugyanis miután megérkeztünk még többen lettek. Kint csepergett az eső, amin kifejezetten nem lepődtem meg, mivel már október volt, javában benne voltunk az őszben.
   Imádtam az esőt. Az esős időt, a hangját, mikor egy falevélre cseppen, vagy éppenséggel azt a jellegzetes illatát. Olyan megnyugtató az egész, és tiszta, szinte ártatlan.
   Annyira elmerengtem az időben, hogy észre sem vettem mennyi idő telt el, de már biztos sok, így bementem és újra átvergődtem a sok emberen és megkerestem barátnőmet.
   - Nem szeretnél most már menni? - kérdeztem tőle, mikor az asztalukhoz értem és valószínűleg egy nagyon jó hangulatot szüneteltettem meg.
   - Hát annyira nincs kedvem még... - nézett le az asztalra - De te menj nyugodtan. - nézett fel rám hirtelen.
   - Biztos vagy te ebben? - kérdeztem rá.
   - Ne aggódj, majd hazaviszem. - mosolygott rám a pali.
   - Aha. Hát jó. Akkor leírom a címünket és én megyek is. - nem voltam annyira biztos Marilyn józanságában, így inkább megfogtam egy szalvétát és a táskámból gyorsan előkaptam a rúzsomat, ami most iróeszközként szolgált - További jó szórakozást - intettem az ajtó felé és elfordultam.
   Kiérve a klubból, örültem is, hogy nem kell többet bent legyek, mert már nem bírtam azt a sok szag keveredését: cigaretta, pia, olcsó parfümök. Fúj. Gyorsan fogtam egy taxit és már úton is voltam hazafelé, az én pihe-puha ágyikómba.
   Reggel alig bírtam kinyitni a szemem a nagy fénytől, ami az ablakon szűrődött be, de minden energiámat beleadva sikerült. Egy kis gondolkodás után eszembe jutott, hogy hol is voltunk a tegnap és mi történt. Marilyn. Gyorsan felpattantam az ágyból, hogy megnézzem itthon van-e, közben a lábomat bevertem az ágyba, majd a szekrénybe is, de nem adtam fel! Mikor végül kiértem a szobámból, berontottam az övébe. Az ágyán feküdt tegnapi ruhájában, annyira mélyen aludva, hogy még a nyál is kifolyt a szájából. Betakartam, majd hagytam hadd aludja ki magát, ma úgyis vasárnap van. Kifele menet azon gondolkoztam milyen rendes volt az a krapek, megmondta, hogy hazahozza és meg is tette. Fél óra zuhanyzás után, -ami nálam igen gyors-, felöltöztem és főztem Marilynnek egy kávét, ha felébred jól fog neki jönni. Én annyira nem vagyok kávés és nem is hat, ugyanúgy tudok tőle aludni, mintha nem is ittam volna. Inkább megiszok egy cappuccinot, azt is nyalánkságként.
   - Jó reggelt! - jött ki ásítva lakótársam.
   - Reggelt? - kérdeztem röhögve - Tudod, hány óra van? Dálután kettő.
   - Ó jesszus. - ült le mellém a kanapéra, miután elvette a dohányzó asztalra készített bögre kávéját - Gondolom ez az enyém. - mutatott rá
   - Hallod-e - hümmögött egyett - Tényleg hazahozott a srác, nem gondoltam volna.
   - Jú, és tényleg - mosolygott, látszott rajta, hogy örül.
   - Mi történt, miután eljöttem?
   - Sok mindenre nem emlészem, de tudom, hogy sokat beszélgettünk és nevettünk. - bólogattam mosolyogva.
   Akkor még egyikünk sem tudta.

Prologue

  - Jaj, gyerünk már! - morogtam miközben próbáltam felvinni a lépcsőn egyik kezemben a babakocsit, a másikban pedig a kis Bonniet, nyakamba akasztva még vagy két táskával. A lift elromlott és mire újra működőképes lesz, addig háromszor felmegyek. Az egyéves kislány az ölemben bömbölt a cumija után, amit már nem voltam képes odaadni neki, csak ha kinőtt volna mégegy kezem, amivel kikotorászom a táska legaljáról, bár fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda, mikor mindig Bonnie szájában, esetleg kezében van. - Ne sírj már még te is, könyörgöm... - kérleltem nyöszörögve a kicsilányt, aki csak hatalmas, könnyes, zöld szemeivel nézett rám. Pont, mint az anyja.
  Sikerült felcipelnem az első emeletre, mire totál leizzadtam. Már csak négy emelet és fent is vagyunk. Bíztattam magamat bólogatva. Már épp készültem tovább vinni, mikor egy magas valaki mellém lépett.
  - Hagyd csak, majd én. - szólalt meg nyugodtan és csendesen a kislányhoz képest, -aki, megjegyzem, még mindig sírt-, majd felkapta a babakocsit, mintha pihe könnyű lenne és megindult vele a következő szintre. Tátott szájjal figyeltem a jelenlegi Superman-ünket, még Bonnie is befejezte a nyávogást és mosolygós arca váltotta fel az előbbi könnyes tekintetét.
  - Na mi van? - néztem rá - Csak nem a szuperhősök jönnek be? - kérdeztem tőle, mire ő csak felkacagott, majd megindultam a megmentőnk után.