A következő napot már nem tölthettük lazsálással, ugyanis nem csak az egyetemre kellett mennünk, hanem dolgozni is. Mindig úgy próbáljuk beosztani az időnket, hogy félnapot az iskolával tudjunk foglalkozni, a másik felét pedig munkával töltjük. Az innen-onnan megmaradt időt önkénteskedéssel használjuk ki, mert hát ez volt a cél, nem de? De a hétvégénk az mindig szabad.
A munkát még akkor vállaltuk, mikor idejöttünk, a megélhetés miatt. Az egyik csoportvezető az önkéntesektől ajánlotta nővére kávézóját, ahol pincéreket kerestek, ez pedig kapóra jött. Elég sablonos egy munka, de hát szerintem minden egyetemista ezt, vagy hasonló munkát vállal, ugyanis most még nem arra törekszünk, hogy ez legyen álmunk munkája, most még a legfontosabb a pénz. Pontosan, a pénz. Segítenek a szüleim, de nem várhatok el mindent tőlük, mert ez már nem egy egyhetes osztálykirándulás, ahova elküldenek egy kis zsebpénz kíséretében, hanem ez már a való élet. Itt pedig napról-napra megkell élni, a tandíjakra a pénzt félretenni, számlákat kifizetni, az ennivalót megvenni, és egyéb más szükséges, el nem hagyható dolgot beszerezni, úgy, mint bármelyik más felnőtt. Független attól, hogy még "iskolába" járok.
Az elmúlt egy év önkéntesség során találkoztam öregekkel, árva gyermekekkel, de még Down-kórban szenvedőkkel is. Először tökre bevoltam parázva, hogy milyen is lesz ott, tudva, hogy ők másak, nem csak fizikailag, de szellemileg is. De egy idő eltelte után megszoktam.
És akkor hadd beszéljek az egyetemről is egy kicsit. Én a Nemzetközi szállodamenedzsment szakirányon vagyok, míg Marilyn média-szakon van. Egyszer még nagy újságíró szeretne lenni. Egyszer. Mindketten angol nyelven végezzük, de emellett koreaiul is tanulunk. Az a jó az egészben, hogy gyakorlati része is van neki, vagyis amíg én szállodákba, hotelekbe járok, hogy leellenőrizzem tudásomat, addig barátnőm újságírókkal találkozik, tippeket kap, nyomdákat látogat meg.
A mai napunk sem változott a többitől. Felkeltünk, elvégeztük reggeli teendőinket, bementünk az egyetemre, végigültünk pár órát, és az utolsóból kicsit lecsípve szaladtunk a kávézóba. Gyorsan átvettem kinti ruháimat egy ingre, fekete szoknyára és egy kávébarna kötényre, melynek sarkában rajta van a kávézó logója. Tök jó hangulata van az egész helynek, ha nem dolgoznék itt, akkor is biztos betévednék ide néha egy kávéért vagy egy sütiért.
Vannak törzsvendégeink, akiket már meg sem kérdezünk, hogy mit kérnek, csak mosolyogva bólintunk feléjük és már visszük is a megszokott rendelést. De mindennap jönnek új arcok is, akiket szívesen fogadunk és szolgálunk ki, még akkor is, ha az a valaki kissé ellenszenves vagy eleve sugárzik róla, hogy egy paraszt, és úgy is viselkedik.
- Bírod még? - a pultra lecsapva tálcáját, majd fejét a falapra téve mondta Marilyn, miután kiszolgálta az utolsó vendéget is.
- Bírom, vagy nem, már mindegy... - felemelte fejét és értetlenül nézett rám - Kilenc óra van. - közöltem vele, de még így sem értette - Kilenc óra, mára ennyi, megyünk haza. Tudod otthon, ahol alszunk, meg eszünk, na érted.
- Már ennyi az idő? - esik le neki végre.
- Ma én kell zárjak, letörlöm az asztalokat és már mehetünk is.
- Várj, segítek, úgy hamarabb készen vagyunk. - mondta és már oda is állt egy asztal mellé.
Minden nap más valaki zár és mikor ránk kerül a sor akkor megvárjuk egymást, úgy is egyhelyre kell hazamennünk. Miután megtettük a rámbízott feladatot, átöltöztünk és már kint is voltunk.
- Olyan éhes vagyok - nyafogott mellettem Marilyn, miközben hasát fogta, mintha ezzel megállíthatná a gyomorkorgását.
- Mindjárt otthon vagyunk és keresünk valami kaját. - nyugtattam.
Belépve a tömbházba, Marilyn a lifthez futott és megnyomta a gombot, hogy minél hamarabb felérjünk a nyugalmat adó otthonunkba, együnk és végre lefeküdhessünk, evvel befejezve a mai napot.
Az ötödik emeletre érve észrevettük, hogy a mellettünk lévő ajtó alól fény szűrődik ki, ami igen fura. Ezen az emeleten összesen négy lakás van: van a miénk, ezzel szemben van egy lakás, ahol egy srác lakik, mellettünk egy öreg néni van, Chan asszony, és vele szemben pedig egy üres panel. Chan asszonyt nagyon szeretjük, és úgy gondolom ő is minket, ha süt valami finomat rögtön áthív, hogy együnk belőle. Ha esetleg segíteni kellett neki, egyből vállaltuk, mivel már öreg volt és magában lakott.
Tehát még mindig ott álltunk az ajtója előtt és érdeklődve figyeltük, mikor fog történni valami, ugyanis ilyenkor pótnagymamánk már aludni szokott. Egy pár perc múlva minden bátorságomat összeszedve bekopogtam. Remélem nem betörő van bent... Bár az nem kapcsolna villanyt. Észben fejen csaptam magamat okosságom miatt. Ügyes vagy Cooper.
- Na végre már, hogy itt van, maga gazfickó! - kiabálva nyitott ajtót. - Jaj, drágáim, hát ti vagytok? - váltott át sokkal kedvesebb hangra.
- Miért, kire tetszett számítani? Meg milyen gazfickó? - kérdezte Marilyn idegesen, kezével hadonászva.
- Jól van Chan asszony? Nem történt semmi baj? - tettem fel kérdéseimet mostmár én is és beljebb lépve megfogtam az öreghölgy kezét.
- Dehogyis! - legyintett - Nincs semmi bajom aranyaim - mosolyogott.
- Akkor mi a gond? - már nyugodt hanggal kérdezte Marilyn.
- Elromlott a mosógépem és hívtam egy szerelőt, akit már délután öt óra várok, de még mindig nem jött - mérgelődött csípőre tett kézzel.
- Hívjunk esetleg mi valakit? - próbáltam kedvesen hozzászólni, megfogva a karját, hogy egy székhez húzzam, hadd üljön le rá.
- Nem, nem kell kedveskéim - mosolygott - Mindjárt el is felejtem! - csapott homlokára - Gyertek, egyetek egy kis ddeokbokkit - ültetett le rögtön minket helyére és elénk helyezett egy-egy tányért egy jó nagy adag étellel. - Gondolom nem sok mindent ettetek ma, igaz? - nevetve borzolta össze hajunkat, mintha csak a hat éves unokája lennénk.
- Igaz - mondta Marilyn és lenézett a tányérra - Azt hiszem átvisszük és otthol fogjuk megenni, hogy ne zavarkodjunk tovább, már késő van, a tálakat meg majd visszahozzuk.
- Úgy van! - helyeseltem - Tessék lepihenni, holnap pedig majd megoldjuk, rendben? - mosolyogtam az öreg nénire.
- Hát ma mindenki csak így itt hagy? - kérdezte értetlenkedve. - Először a szerelő, aztán Myungsoo jött, neki is adtam egy tállal, mert ha nem lennék valószínű egyikőtök sem enne rendesen. - rázta meg fejét - De ő is csak jött, aztán már el is ment, bár eléggé fáradtnak tűnt, főleg mostanság. Most meg ti is csak így elmentek. Ezek a mai fiatalok.
- Milyen Myungsoo? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Hogy-hogy milyen? - kiabált rám, amitől kissé nagyon megíjedtem. Nem szokott ideges lenni, kiabálni főképp nem, csak ha nagyon kiakasztja valami, ami most megtörtént. - A szemközti lakásban élő Myungsoo. Az a rendes, jólelkű, aranyszívű fiú. Ti pedig még a nevét sem tudjátok.
- Ja, hogy Myungsoo-nak hívják... - gondolkodott el barátnőm. - Tényleg nem tudtuk, annyira nem szoktunk beszélgetni, talán még köszönni sem... - nézett le Marilyn.
- Ti hárman olyanok vagytok nekem, mint az unokáim, de mégsem vagytok jóban. Milyen érzés ez egy nagymamának? - kérdezte tőlünk fennhangon.
- Rossz? - kérdeztem vissza nagyon halkan, nehogy mégjobban kiakadjon.
- Aish! Na menjetek - terelt minket az ajtó felé - Jó étvágyat lányok és barátkozzatok! - dorgált meg minket még utoljára.
- Köszönjük szépen! Jó éjt! - intett vissza Marilyn.
- Jó éjszakát, Chan asszony! - köszöntem én is.
- Nektek is lányok! - mosolygott ránk az ajtóból, majd bezárta. Legalább nem haragszik.
- Megtudtuk a nevét! - vigyorgott barátnőm, miközben a mi ajtónkhoz sétáltunk.
- Sok mindent nem érünk vele. - nevettem fel a kulcskeresés közben. Megint sötét van, de most én keresem a bejutáshoz szükséges eszközt.
- Tényleg durva, hogy eddig még ennyit sem tudtunk, pedig már egy éve itt vagyunk.
- Miért? Talán ő tudja a mieinket? - kérdeztem vissza kapásból, majd lehúztam a cipőmet és elvettem Marilyn kezéből a tányérját, mert neki hosszadalmasabb míg leveszi.
- Jogos. - mosolygott, miután ő is megvolt, az asztalhoz ment és már neki is látott a kajának.
- Neked is jó étvágyat! - szóltam hozzá, hogy vegye észre mohóságát.
- Ja, igen, jó étvágyat! - mondta teli szájjal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése