Third

   - Tehát akkor mi a legfontosabb? - kérdezte ma már századjára professzorunk.
   - A vendégek. - válaszolt kórusban a második évfolyam fiataljai mérhetetlen unalommal hangjukban, köztük én is ott voltam.
   - Helyes. - vigyorgott büszkén ránk a negyvenes éveiben járó férfi, aki tökre kedves, de amikor kell, akkor bekeményít. - Akkor hétfőre várom a beszámolókat! - kiáltott még utánunk, mert már a fél társaság az ajtón kívül volt, a beáramló embereket kissé elsodorva.
   Mint már mondtam vannak gyakorlati napok az egyetemnek köszönhetően és hát ez is egy ilyen nap volt. Az egyik egyetemet támogató szállodához látogattunk ma el és a vendégek kéréseit kellett teljesítsük. 
   A hosszú, este kilencig tartó nap után végre az utcákon tudhattam magamat, ami egyenesen haza vezetett. A hőmèrsèklet teljes mèrtèkben megegyezett avval az időjáràssal, ami kellett legyen október vègèn. Màr a szèl is jobban fújdogált és az eső is nagyobb lendülettel csapott le az emberekre. Pontosabban rám is. A legtöbb utcán közlekedő rohanva pròbàlt menekülni az eső elől, mintha annak nagyobb hatalma lenne, mint bàrmi másnak. Én teljesen nyugodtan mentem, hiába esett nem zavartattam magamat, talán mèg élveztem is. A "sètàlàs az esőben" című kiadásom után, beértem a tömbhàzunk előtèrjèbe, majd feljutottam a megfelelő emeletre. 
   Chan asszony ajtaja kivolt nyìtva és egy magas ember állt kìvűl, csendesen diskurálva a bent lèvővel. Mikor közelebb mentem, -ez pàr lèpès volt- észrevettem, hogy aki kint áll az a szomszéd srác, nevèn Myungsoo, aki hatalmas mosollyal az arcán beszèlgetett Chan asszonnyal. Ràmnèzett pajkos mosolyával, amit mèg nem láttam tőle, de nem kellett volna sokáig örülnöm, mert abban a pillanatban komolyra váltott az arcmimikàja és rögtön el is köszönt a bentitől. Most nem tudom, hogy az ázott kutya kinézetem rèmìtette el vagy egyszerűen nem bír és inkább elmegy. Bekell szerezzek egy esernyőt nagyon sürgősen. 
   - Ò, drágám! Hàt te is itt vagy? - pillantott meg az öreg hölgy, aki karomat elkapva hùzott közelebb, hogy megtudjon ölelni - Myungsoo épp most távozott elég sietősen, nem találkoztatok? - kérdezte miután kiszorította belőlem a lelket is.
   - Öhm... - nem szeretek másoknak hazudni, főleg nem neki, de ha elmondom, hogy mèg köszönni sem voltunk képesek egymásnak, akkor megint elkezdi mondani: "Barátkozzatok!". Két hete mást sem hallok, mikor idejövök. - ...nem. Jött màr a szerelő, akit ìgèrtek? - gyorsan tereltem a tèmàt.
   - Igen - mondta lehangoltan, amit nem értettem - Azt mondta, hogy màr nem lehet rajta segíteni, csak ha veszek bele egy új alkatrészt, ami mellesleg nagyon drága vagy vàsàrolok egy új mosògèpet, ami mèg dràgàbb. De szerencse, hogy van nekem egy ügyes "kisunokàm" - mosolygott végül - Myungsoo épp benézett ma és elmeséltem neki, ő pedig valami csoda folytán megjavította és lám màr megy is - nevetett fel - Nagyon okos fiú.
   - Valòszìnű. - mondtam egyetértően. Hogy ebben az emberben van jó is? Ki gondolta volna...
   - Hogy-hogy nincs veled Marilyn? 
   - Nem érzi jól magát, se suliba, se dolgozni nem ment.
   - Szegènykèm. - szomorodott el - Főztem egy kis hínár levest, gyere vigyél belőle neki. Tudom, hogy nagyon szereti.
   - Ő mit nem szeret, Chan asszony? - kérdeztem, majd egyszerre nevettünk fel.
 
   Kiabálásom teljesen bejárta a ház minden egyes kis részét, miután beértem otthonunk ajtaján.
   - Megjöttem! Hol vagy?
   - Fürdő. - hallottam egy egész erőtlen hangot, amitől megijedtem. Igaz nem történt semmi vele?
   - Mi a baj? - kérdeztem tőle, kezemet hátára simítva, miután befutottam az említett helyre. Épp a wc-be hajolva találtam rá.
   - Most hánytam ki a belemet is. És fáj a fejem. És a hátam is. - nézett fel, de épp csak szemembe nézett már vissza is hajolt és újra tett egy adaggal a vécécsészébe. Ez így nem lesz jó.
   - Ha holnap is ilyen rosszul leszel, elkéne menned az orvoshoz.
   - Dehogyis. Ez csak egy kis gyomorrontás. - felállt és a kagylóhoz ment, hogy megmossa arcát.
   - De én is ugyanazokat ettem, mint te. Akkor én is beteg kéne legyek, főleg nekem még gyengébb is a gyomrom. - értetlenkedtem - Hoztam Chan asszonytól a kedvenc levesedet. Próbálj meg enni egy kicsit belőle. - ezzel magára hagytam, hadd mosakodjon meg nyugodtan.
   Marilyn épp akkor ért a konyhába, mikor kikészítettem a levest két külön tányérba. Leült szokásos helyére, ami a velem szemközti szék volt és lassan belemerítette a kanalat a híg ételbe, majd szájához emelte és lenyelte. Mozdulatlanul ült, aztán pár másodperc elteltével felpattant a székről, amit sikeresen felborított, és az Olimpiát biztos megnyerve futott a fürdőbe, hogy újra megetethesse a wc-t. Azt hiszem ma már én sem eszem semmit. Mondtam magamban és odébbtoltam az tányér ételt.
   - Mi lenne ha átmennénk Chan asszonyhoz kérni valami gyógyszert? - tettem fel a kérdésem fürdőben dolga elvégzése után.
   - Ilyenkor bepofátlankodni?
   - Ez most vészhelyzet. - próbálkoztam.
   Marilyn meggyőzése után már a szomszéd ajtóban is álltunk, bár nem volt olyan könnyű odáig eljutni. Barátnőm karját fogva próbáltam segíteni, de ő inkább felháborodva ment tovább.
   - Magamban is tudok menni! - morogta.
   - Jóvanna!
   - Elnézést, hogy ilyenkor zavarunk, Chan asszony, de Marilyn még mindig nincs jobban. Esetleg nincs egy hányás elleni gyógyszere? - kérdeztem a legkedvesebben, mikor a pótnagymamánk álmos lénye jelent meg a mindössze pár centire kinyitott ajtóban. Nem rég voltam nála, de azóta ő már elaludt.
   - Aranyom! - ijedtében rögtön kiment minden álmosság szeméből - Hát persze! Gyertek be! - invitált beljebb és elkezdett az egyik szekrényben kiszedni mindent. - Ez kell hasson. - ránézett Marilyn lehajtott fejére - Nézz csak rám - mondta és vissza is húzta a kinyújtott kezét a fájdalom ölő tárggyal.
   A lakótársam felnézett a tőle jóval idősebbre, de most nem az a mindig mosolygó, zöld szemű lány volt, hanem egy meggyötört arc nézett vissza. Chan leült mellé egy sejtelmes mosollyal az arcán és megsimította a lány hátát, csakúgy mint én nemrég.
   - Mondd csak - kezdte - Mikor kell beteg legyél? - MI? Csak álltam ott semmit sem értve és várva a lány válaszára.
   - Tudja a fran... - belekezdett, de be is fejezte észrevéve, hogy most nem velem beszélget, hanem egy időssel, így inkább elkezdett számolgatni ujjain - Körülbelül ezelőtt egy hete, bár nem szoktam észben tartani - legyintett hanyagul.
   - És voltál együtt férfival? - tette fel újabb kérdését.
   - Mi van? - akadtunk ki egyszerre.
   - Közösültél valakivel nemrégiben? - átfogalmazta kérdését, mintha nem értenénk tartalmát, de nagyon is tudtuk, hogy mi is van. Ezzel a kérdéssel mindketten megvilágosodtunk.
   - Nem... - válaszolt kissé félénken, ezzel ellenkezőjét mondva annak, amit akart hallani öreganyánk. De azt hiszem nem csak mi, de ő is tudta, hogy ez nem így van. Marilyn és én is tudtuk a csúf igazságot, de nem mertük még magunknak sem bevallani még akkor, azon az estén, abban a pillanatban.
   - Jobb lesz ha minél hamarabb elmész egy orvoshoz. - tanácsolta kuncogva.
   Visszamenve lakásunkba, nem szóltunk egymáshoz, túlságosan is felemésztett minket az egész helyzet. Épp csak jó éjszakát kívántunk egymásnak és evvel befejeztük mára a beszélgetést.

   Másnap reggel Marilyn már jobban volt, de mégsem volt kedve betolni a seggét az egyetem területére. Magamban vergődtem át magam a reggeli sok emberen, akik az utcán voltak, munkába vagy iskolába indulva. Az egyetemre érve rögtön eszembejutott otthoni problémánk, ami megváltoztatta az egész napomat. Nem tudtam másra figyelni csakis arra, hogy most mi lesz. Egyáltalán nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. Próbáltam magamnak bebeszélni, hogy nem, az nem lehet.
   Épp a professzorommal diskuráltam a beadandó beszámolóval kapcsolatban, amikor megszólalt a telefonom.
   - Elnézést. - kértem bocsánatot beszélgető társamtól, majd odébb álltam, hogy feltudjam venni az idegesitő hangot kiadó tárgyat, ami már mindenki figyelmét felkeltette.
   - Igen? - szóltam bele.
   - Gyere haza! - ennyit mondott Marilyn, de nem is érdekelt több, fogtam magam és elkezdtem futni a kijárat felé. Nem tudtam mit akarhat mondani, de mintha egész nap e hívásra vártam volna. Lehet azt akarja, hogy rosszul van, lehet csak annyit, hogy vigyek neki egy csokit, vagy elfogyott a só. De én mégis mentem.
   - Cooper, még nem fejeztük be! - kiabált utánam tanárom, de nem érdekelt.
   Tíz perc sem kellett és már otthon is voltam. Beérve a lakásba totál kimelegedve keresni kezdtem hol is van, míg megtaláltam a kanapén ülve. Megálltam az ülőgarnítúra mellett és vártam. Nem zavartatva magát lassan fordult meg felém, majd egy halvány mosoly kíséretében hozzám szólt.
    - Terhes vagyok.